Édesapámról kiderült, hogy daganatos beteg és ma megkérdezte tőlem, hogy “hogyan/miben hal meg egy rákos beteg?”
Azért gondoltam, hogy írok erről itt, mert a halál kérdése mindannyiunkat érint és tabu státusza miatt sokaknak megnehezíti a távozást fizikai valóságunkból.
Szóval nyilván a rák diagnózisa nem egyenlő a halállal, sőt. A bőrrák (basalioma) például olyan rák, amiben igen nehéz meghalni. A melanoma ezzel szemben már jóval agresszívebb, ezért ott fontos a korai diagnózis.
Egy rákos betegségnél első lépés a korai diagnózis, ami nagyon sokszor gyógyuláshoz vezet. Ha ezt már elmulasztottuk, akkor jön az az idő, amikor érdemes mindent megtenni: ez az első műtét utáni időszak. Itt érdemes meghallgatni a hivatalos orvoslás ajánlatát és megfontolni azt, annak a figyelembevételével, hogy a kezelések milyen esélyekkel bíztatnak és mindemellett milyen mellékhatásokkal járnak. Nem biztos, hogy mindig érdemes elfogadni ezeket a módszereket.
A hivatalos orvoslás lehetőségei mellett ott vannak a kiegészítő orvoslás (komplementer medicina), természetgyógyászat módszerei is. Ez egy nagyon ingoványos talaj, mert sok a kókler, hozzá nem értő, sokszor pénzhajhász természetgyógyász (tisztelet a kivételnek: ha én beteg lennék, csak orvos természetgyógyászhoz fordulnék, máshoz nem). Ezeket a módszereket nehéz bizonyítani, hogy működnek. Ettől még működhetnek és működnek is.
Magam részéről ezen a területen a Gerson terápia és a Simonton módszer elkötelezett híve vagyok.
Itt a blogban is sokszor írtam, hogy az első műtét (diagnózis) utáni időszak a legértékesebb. Ezt kell nagyon megfogni és mindent megtenni a gyógyulásért.
Van, aki ezt elmulasztja, mert nem veszi komolyan a betegségét, vagy mert az orvosok elaltatják a figyelmét:”a műtét jól sikerült, megnyugodhat”. Igen, de sokan elfelejtik, hogy a rák, azért rák, mert már a műtét előtt továbbterjedhetett és visszatérhet (sajnos). Ezért bárki bármit is mond, egy rákos beteg tegyen meg mindent a gyógyulásáért (ez nem igaz pl. az in situ rákokra, mert ott valóban 100%-os gyógyulást jelent a műtét, de még itt is érdemes elgondolkozni azon, hogy miért alakult ki a daganat és itt sem haszontalan a cselekvés).
Sokakat csak az első áttét, vagy a rák visszatérése ébreszt rá arra, hogy komoly baj van. Ez már egy nagyon rossz helyzet. Van, akinek eleve ilyen stádiumban derül ki a rákos betegsége: ilyen édesapám esete is. Itt már nehezebb nyerni. Itt már a pácienst komolyan megérinti annak az esélye, hogy most itt az idő, itt vége.
Amiért ezt a bejegyzést írom, az, hogy olvasóim elkerüljék a legnagyobb hibát, ha ilyen helyzetbe kerülnek. Ez a hiba az, ha a halált, elmúlást firtató kérdésre így válaszolnak: “…áááá, úgy is meg fogsz gyógyulni, ne beszéljünk ilyesmiről…”. Ez a választ a kérdezőt nem nyugtatja meg, hanem közli vele, hogy többet ilyesmit nem kérdezhet, mert a válaszoló is fél a haláltól, tabu.
A beteg, aki megkérdezte félelmeivel, kétségeivel küzd és szeretné megosztani ezt valakivel. Igenis beszélni kell a halálról. A halál az élet része. Igazából mindössze két biztos pont van az életünkben: az adó és a halál. Minden más bizonytalan.
Még annak idején, amikor az Onkológiai Intézetben dolgoztam csoportterápiát végeztünk a pácienseinkkel és az egyik ülés kizárólag a halállal foglalkozott.
Nagyon megkönnyíthetjük az utolsó időszakot (hónapokat, heteket, napokat vagy órákat), ha valaki ismerős irányba halad, és nem az ismeretlen, félelmetes világba.
Ha még nincs itt az ideje, akkor a gyógyulás felé kell terelni a pácienseket, tartani bennük a lelket, motiválni őket, hogy tegyenek meg mindent magukért, azonban, amikor már nincs értelme a küzdelemnek (mert igenis eljöhet ez az idő), akkor nagy hiba tovább hajszolni őket, bármennyire is szeretjük az illetőt, ilyenkor beszélni kell tudni a halálról. Nem csak élet minőségről lehet beszélni, hanem halál minőségről is.
Carl Simonton könyvében olvashatnak erről többet is, akit érdekel (Egészség forrás alapítványnál beszerezhető, kiváló könyv).
Csak ennyit akartam itt mondani.
