Édesapámról kiderült, hogy daganatos beteg és ma megkérdezte tőlem, hogy “hogyan/miben hal meg egy rákos beteg?”

 

Azért gondoltam, hogy írok erről itt, mert a halál kérdése mindannyiunkat érint és tabu státusza miatt sokaknak megnehezíti a távozást fizikai valóságunkból.

 

Szóval nyilván a rák diagnózisa nem egyenlő a halállal, sőt. A bőrrák (basalioma) például olyan rák, amiben igen nehéz meghalni. A melanoma ezzel szemben már jóval agresszívebb, ezért ott fontos a korai diagnózis.

 

Egy rákos betegségnél első lépés a korai diagnózis, ami nagyon sokszor gyógyuláshoz vezet. Ha ezt már elmulasztottuk, akkor jön az az idő, amikor érdemes mindent megtenni: ez az első műtét utáni időszak. Itt érdemes meghallgatni a hivatalos orvoslás ajánlatát és megfontolni azt, annak a figyelembevételével, hogy a kezelések milyen esélyekkel bíztatnak és mindemellett milyen mellékhatásokkal járnak. Nem biztos, hogy mindig érdemes elfogadni ezeket a módszereket.

 

A hivatalos orvoslás lehetőségei mellett ott vannak a kiegészítő orvoslás (komplementer medicina), természetgyógyászat módszerei is. Ez egy nagyon ingoványos talaj, mert sok a kókler, hozzá nem értő, sokszor pénzhajhász természetgyógyász (tisztelet a kivételnek: ha én beteg lennék, csak orvos természetgyógyászhoz fordulnék, máshoz nem). Ezeket a módszereket nehéz bizonyítani, hogy működnek. Ettől még működhetnek és működnek is.

 

Magam részéről ezen a területen a Gerson terápia és a Simonton módszer elkötelezett híve vagyok.

 

Itt a blogban is sokszor írtam, hogy az első műtét (diagnózis) utáni időszak a legértékesebb. Ezt kell nagyon megfogni és mindent megtenni a gyógyulásért.

Van, aki ezt elmulasztja, mert nem veszi komolyan a betegségét, vagy mert az orvosok elaltatják a figyelmét:”a műtét jól sikerült, megnyugodhat”. Igen, de sokan elfelejtik, hogy a rák, azért rák, mert már a műtét előtt továbbterjedhetett és visszatérhet (sajnos). Ezért bárki bármit is mond, egy rákos beteg tegyen meg mindent a gyógyulásáért (ez nem igaz pl. az in situ rákokra, mert ott valóban 100%-os gyógyulást jelent a műtét, de még itt is érdemes elgondolkozni azon, hogy miért alakult ki a daganat és itt sem haszontalan a cselekvés).

 

Sokakat csak az első áttét, vagy a rák visszatérése ébreszt rá arra, hogy komoly baj van. Ez már egy nagyon rossz helyzet. Van, akinek eleve ilyen stádiumban derül ki a rákos betegsége: ilyen édesapám esete is. Itt már nehezebb nyerni. Itt már a pácienst komolyan megérinti annak az esélye, hogy most itt az idő, itt vége.

 

Amiért ezt a bejegyzést írom, az, hogy olvasóim elkerüljék a legnagyobb hibát, ha ilyen helyzetbe kerülnek. Ez a hiba az, ha a halált, elmúlást firtató kérdésre így válaszolnak: “…áááá, úgy is meg fogsz gyógyulni, ne beszéljünk ilyesmiről…”. Ez a választ a kérdezőt nem nyugtatja meg, hanem közli vele, hogy többet ilyesmit nem kérdezhet, mert a válaszoló is fél a haláltól, tabu.

 

A beteg, aki megkérdezte félelmeivel, kétségeivel küzd és szeretné megosztani ezt valakivel. Igenis beszélni kell a halálról. A halál az élet része. Igazából mindössze két biztos pont van az életünkben: az adó és a halál. Minden más bizonytalan.

 

Még annak idején, amikor az Onkológiai Intézetben dolgoztam csoportterápiát végeztünk a pácienseinkkel és az egyik ülés kizárólag a halállal foglalkozott.

Nagyon megkönnyíthetjük az utolsó időszakot (hónapokat, heteket, napokat vagy órákat), ha valaki ismerős irányba halad, és nem az ismeretlen, félelmetes világba.

 

Ha még nincs itt az ideje, akkor a gyógyulás felé kell terelni a pácienseket, tartani bennük a lelket, motiválni őket, hogy tegyenek meg mindent magukért, azonban, amikor már nincs értelme a küzdelemnek (mert igenis eljöhet ez az idő), akkor nagy hiba tovább hajszolni őket, bármennyire is szeretjük az illetőt, ilyenkor beszélni kell tudni a halálról. Nem csak élet minőségről lehet beszélni, hanem halál minőségről is.

 

Carl Simonton könyvében olvashatnak erről többet is, akit érdekel (Egészség forrás alapítványnál beszerezhető, kiváló könyv).

 

Csak ennyit akartam itt mondani.

Tags: , ,