Még az Onkológiai Intézetben dolgoztam, amikor ez a problematika felmerült bennem, de nem így.
Amit akkor éreztem és megfogalmaztam, az inkább ez volt: "nem szeretnék sokáig olyan embereket gyógyítani, akik önmaguk nem akarnak meggyógyulni".
Akkor még fiatal, kezdő orvosként az Intézet bőrgyógyászati osztályán robotoltam, nagyon lehangoló volt látni, hogy mindent elkövetek a betegeim gyógyulásáért, míg ők maguk – persze tisztelet a kivételnek – semmibe veszik egészségüket és gyógyulásukat.
Milyen furcsa, hogy a legtöbben azt hihetnénk, hogy aki bajban van, mert rákos beteg, az mindent elkövet saját magáért. Ez távolról sincs így!
A páciensek egy része alig várta, hogy lecsöpögjön a kemoterápia és máris rohant dohányozni.
Szóval ezt hagytam magam mögött, amikor eljöttem az intézetből és piaci körülmények között szűrések szervezésével kezdtünk foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy mindenkit professzionális módon megvizsgálunk, ellátunk és követünk, aki megfizeti.
Pénz, pénz, pénz! Nem, itt nem a pénz számít, hanem az, hogy mire szánjuk.
Most olyan emberekkel foglalkozom, akik az össz családi költségvetésükből pénzt szánnak az egészségükre. Sokan vannak olyanok, akik több tízezres mobil számlákat fizetnek, de sajnálják a pénzt minőségibb ételre, sportra, szűrésekre. Az értékrend és a pénz szelektál.
Örülök, hogy akikkel most kapcsolatba kerülök, ők motiváltak, termékeny talajra hullik az orvosi tanács és van értelme erőfeszítéseinknek.
Igen is a pénznek helye van az egészségügyben. Egyrészt a befizetett adók formájában és az úgynevezett copayment (hozzá-fizetés, hozzájárulás) formájában is. Nem lehet elvárni, hogy az adóforintokból mindenféle ellátásra jusson, a jobb minőségért, az időpontért, jobb szolgáltatásért fizetni kell itt is, mint az élet bármely más területén.
Aminek nincs ára, annak nincs értéke sem. Ha a zsebünkbe kell nyúlni az egészségünk megtartásáért, visszaszerzéséért, akkor talán rá leszünk kényszerítve arra, hogy jobban megbecsüljük és odafigyeljünk rá.
