A kegyes halál az lenne, amikor valaki, mondjuk egy gyógyíthatatlan beteg, aki környezetének kiszolgáltatva, fájdalmak között tölti másodpercről másodpercre döcögő életét, úgy dönt, hogy saját szabad akaratából véget vet ennek az emberhez méltatlan állapotnak. Ez lenne, de ma Magyarországon ezt senki nem teheti meg, mert alkotmányellenes.
Amikor a kutyánk nagyon öreg lett és láttuk, hogy szenved, kihívtuk az állatorvost, aki elaltatta és tudtuk, hogy emberségesen cselekszünk.
Az állatvédők rendszeresen szót emelnek a vágóhídi állatok megölése kapcsán, hogy az legyen gyors, fájdalmatlan és emberséges.
Csak, mi emberek, ez állatvilág csúcsa vagyunk arra ítéltetve önmagunk által, hogy bármennyire is szenvedünk, bármilyen méltatlan helyzetbe is kerültünk önhibánkon kívül – mondjuk egy betegség következtében -, mi nem vethetünk véget saját szabad akaratunkból az életünknek, nekünk minden egyes percét végig kell szenvednünk, ha tetszik, ha nem.
Az eutanáziának két lehetősége van: a passzív, amikor az orvos nem tesz meg mindent, hogy meghosszabbítsa a beteg életét (így szenvedéseit) és az aktív, amikor az orvos aktívan közreműködik a beteg életének befejezésében. Ma Magyarországon mindkét esetben az orvos (és bárki, aki részt vesz ilyesmiben) bűntényt követ el, embert öl és ezért börtönbüntetés jár. Az öngyilkosság nem bűntény, tehát sikertelen esetben sem vonható felelőségre senki.
Időnként elő-elő kerül a téma a médiában is, legutóbb a Fekete-angyal kapcsán hallhattunk róla, illetve emlékezhetünk a 11 éves kislányra, aki könyörgött anyjának, hogy vessen véget szenvedéseinek, aki végül a gyermek fürdővizébe dobott hajszárítóval eleget is tett a kérésnek. A Fekete-angyal 9 évet kapott. Az édesanya 2 évet, de Göncz Árpád kegyelmet adott neki.
Én 6 évet töltöttem az Országos Onkológiai Intézetben, tehát nagyon sok halált láttam és sok haldoklás részese voltam. Tudom, miről beszélünk.
Egy olyan állapot, amikor az ember nem tud felkelni, ágytálat hordanak alá, időnként megpróbálják megmosdatni, szörnyű kínokat él át, ha késik a fájdalomcsillapító, szóval azt hiszem mindenki egyetért velem, hogy emberhez méltatlan helyzet. Szóval ilyenkor sem teszi lehetővé az Alkotmányunk, hogy a kegyes halált válasszuk.
De miért??
Alapvetően három indokot sorol fel:
1. az élethez való jog
2. az emberi méltósághoz való jog
3. a közreműködő lelkiismereti szabadsága
Az élethez való jog alapvető jogunk, ez rendben is van, de véleményem szerint nagy különbség van a jog és a kényszer, kötelesség között. Ebben az értelemben, nekünk nem jogunk van az élethez, hanem kötelességünk élni, bármi áron, bármilyen körülmények között és arra már nincs jogunk, hogy úgy döntsünk, hogy nem kívánunk tovább élni.
Az emberi méltóság kérdése még érdekesebb. A Magyar Alkotmány szerint az emberi méltóságunk különböztet meg minket az állatoktól, tehát mi emberek azért vagyunk felsőbb rendűek, mint egy állat, mert nekünk van méltóságunk, míg nekik nincs. Természetesen ezt mi emberek találtuk ki (és nem az állatok).
Nagyon érdekes, hogy ha megpróbálunk olyan tulajdonságokat keresni, ami minden emberben meg van és egyik állatban sincs meg, tehát, ami a méltóságbeli különbséget indokolhatná, akkor nem találunk egyet sem, vagyis az EMBER által deklarált különbség az EMBER és az ÁLLAT között önkényes, minden alapot nélkülöz és csak azért van érvényben, mert az állatok nincsenek olyan helyzetben, hogy tiltakozzanak ellene. Ennyi erővel azt is lehetne állítani, hogy a fehér ember más, mint a nem fehér. Érthetetlen például, hogy egy sorozatgyilkosnak miért van méltósága, míg egy vakvezető kutyának pedig nincs.
Ezeken túlmenően az sem világos számomra, hogy a fentebb vázolt élethelyzet mennyiben méltóságos és emberi. Emberségesnek akkor éreztem magam, amikor elaltattam a szenvedő kutyámat.
Harmadrészben azért alkotmányellenes a kegyes halál, mert közreműködőt kíván, leginkább orvost, akit pedig köt az esküje és lelkiismereti problémái is lehetnek belőle.
Ez egy olyan pont, ahol abszolút első kézből nyilatkozhatok, mivel orvos vagyok. Azt gondolom, hogy amikor olyan felvilágosult és emberséges időket fogunk élni, hogy az eutanázia mindkét formája törvényes lesz, akkor sem lesz kötelező az ebben való részvétel egyik orvos kollega részére sem. Tehát, aki részt kíván venni benne, az részt vehet, aki nem, az nem.
Én a magam részéről azt mondhatom, hogy a magam etikai értékrendjével egyáltalán nem ütközne az, ha törvényes keretek között, egy gyógyíthatatlan, szenvedő beteg saját kérésére közreműködnöm kéne az élete befejezésében. Én segítenék ebben és tudnám, hogy emberségesen cselekszem.
Ma az evidenciákon alapuló orvoslás korát éljük, tehát csak azt fogadjuk el, amire konkrét bizonyíték van. Az különböző képalkotó vizsgálatokkal (UH, CT, MRI, stb.) és szövettani vizsgálattal egyértelműen alátámasztható, ha valaki gyógyíthatatlan, tehát belátható időn belül halálhoz vezető betegségben szenved. Ha egy beteg úgy ítéli meg, hogy életminősége már nem olyan, amit el szeretne/tud viselni, akkor szabad akaratából, akár tanúk előtt is nyilatkozhatna szándékáról. Tiszta ügy, a manipuláció kizárható. Ebben az esetben nem látom morális és etikai akadályát annak, hogy segítsünk a szenvedőkön emberhez méltó minőségű halált halni.
Bízom benne, hogy belátható időn belül sikerül emberségesebbé tenni az Alkotmányunkat, amit mi magunk készítettünk magunknak, tehát nem is értem, hogy most hogyan lehet ilyen embertelen.
Kérem olvasóimat is, hogy osszák meg velem gondolataikat az eutanáziával kapcsolatban.
(A bejegyzés elkészítésekor felhasználtam Tóth J. Zoltán jogtörténész, politológus gondolatait).
