Két dolog is történt velem mostanában, aminek kapcsán ismét a pénzről írok.

Sajnálatos módon Édesapám kórházba került. Magyar közkórházba, tehát szörnyű körülmények közé, amit most itt nem is részleteznék. Nővérkék sürögnek, orvosok vizsgálnak. Már több mint öt éve, hogy elhagytam az állami egészségügyet és kockázatot vállalva, lemondások közepette belekezdtem a magán egészségügyi ellátásba. Persze az a könnyebbség meg volt, hogy egy profi technológiát kellett meghonosítanom, de akkor sem ment könnyen és gyorsan, sok áldozatot kellett vállalni, de megérte.

Mi lenne a betegekkel, ha minden orvos így gondolkozna, vagy meg tehetné ezt és mindenki elhagyná a kórházakat? Persze ez csak költői kérdés.

Mindenesetre pontosan tudom, hogy mennyi pénzből élnek a nővérkék és az orvosok. Akartam hálapénzt adni az orvosnak (persze nem én, hanem Édesanyám), de nem fogadta el elvből, mondta, hogy adjuk a főnővérnek, ő majd tudja, hogy ki kapjon belőle. Így is tettünk.

Orvosként elgondolkoztam az orvos hozzáállásán. Becsülendő? Példaértékű? Butaság?

Hogyan tartja el a családját? Amikor szeretne venni magának valamit, akkor azt mondja: “kérem, ezt adják ide nekem olcsóbban, mert kórházi orvos vagyok, akinek kevesebb a fizetése, mint egy kukásnak és nem fogadok el hálapénzt sem, mert ilyen becsületes vagyok…”

Hogyan van ez? Hogyan lehet elvárni egy orvostól, hogy pusztán a szakmai érdeklődésére, emberségére alapozva dolgozzon? Csodálkozom minden kollegán, aki ilyen körülmények között, ennyi pénzért erre hajlandó. Én nem lennék az.

(Azok az orvosok, aki a hálapénzből nagyon szépen élnek és érdekük, hogy ez a rendszer maradjon, viszont nem adóznak, amivel szintén kárt okoznak a társadalomnak. Egy évben 73 milliárd forint hálapénzt fizetnek ki a páciensek feketén, számla nélkül!!)

A másik eset: én most már magánorvos vagyok, pontosan ismertek az árak, aki jön az tudja, hogy mire számítson és így hozza meg a döntését, hogy igénye vegye szolgáltatásaimat, vagy sem. Tiszta ügy, mert nekem állandóan jónak kell lennem és értéket adnom a páciensek pénzéért, különben nem jönnének, és nem tudnám eltartani a családom.

Múlt héten sok év után felkeresett egy régi páciensem még az Onkológiai Intézetbeli időkből. Egyébként ennek a látogatásnak sok érdekes szakmai aspektusa volt, talán írok majd azokról is. Lényeg, hogy amikor búcsúztunk elővett egy borítékot és oda akarata adni. Én mondtam neki, hogy mennyit kell fizetnie odakint az asszisztensnőmnél. Ő mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy átadjon 10.000 ft-ot, ami több volt annál, amit fizetnie kellett volna.

Hadakoztam vele, hogy ne adja ide, de hajthatatlan volt. Konkrétan mondtam is neki, hogy haragszom rá emiatt.

OK, végül eltettem a pénzt, amikor mondta, hogy akkor megy fizetni. Értetlenül néztem rá és kérdeztem, hogyan gondolja ezt?

Hangját kissé lehalkítva mondta, hogy ezt csak tegyem el és ő kint kifizeti azt, amit kell. Kint nem kell, hogy megtudják, hogy én ezt a pénzt megkaptam idebent.

Ismét nekifogtam, hogy elmondjam neki: ez az én magánrendelésem, itt a pénz az enyém és itt nem szokás többet fizetni, mint amennyit kell.

Lényeg, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló volt, mert a páciensem végül több mint a kétszeresét fizette ki, mint amennyit kérni szerettem volna.

Vajon ő miért gondolkozott így? Miért fizet valaki többet annál, mint amennyit kérnek tőle, pláne manapság, válságtól sújtott világunkban?

Kérem olvasóimat, aki támpontot tud adni ennek a megértéséhez, az írja meg nekem.