Hadd osszam meg egy páciensünk értékes gondolatait, akinek szintén a szűrés mentette meg az életét (F.Z. 34é ffi)
Tisztelt Doktor Úr!
Az alább írottak talán tanulságul szolgálnak másoknak, illetve erőt adhat a hasonló helyzetben lévőknek.
Öt évvel ezelőtt, – fontosnak tartva a hosszú távú egészségem megőrzését (esküvőnk előtt állva) – elmentem egy bőrgyógyász orvoshoz az anyajegyeim átvizsgálása céljából. Tudtam, hogy sok van rajtam, és ezzel foglalkoznom kell, így hát kicsit tartva egy esetleges rossz eredménytől, megjelentem a vizsgálaton. Az orvos először furcsán nézett, majd jelezte, hogy ez az aggodalmam semmiség, és hogy ennél neki sokkal komolyabb betegei várják, hogy sorra kerüljenek. Kezdtem magam kellemetlenül érezni, mint valami hipochonder… Azért gyorsan végig nézte a bőröm, majd nyomatékosította, hogy ez apróság, a kezembe nyomott egy tájékoztató füzetet a bőrrákról, illetve ezért fizetnem sem kell (magán rendelésről lévén szó), viszlát – csak menjek már, gondolom.
Hát ha semmiség, akkor semmiség, én sem foglalkoztam vele hosszú évekig.
Eltelt öt év, megszülettek az ikreink, és egyszer kétszer eszembe jutott az a korábbi eset, és a gyerekeimnek tartozom annyi felelősséggel, hogy ezt mégse vegyem fél várról.
Persze ezek a gondolatok lassan érlelődtek, hónapok teltek el, az ember sokat dolgozik, a gyerekek lekötik minden szabadidejét. Júliusban egy internetes újság foglakozott a napozással, melanoma-val egy videó anyagban. Megnéztem – annak ellenére hogy az előtt is tisztában voltam a kockázatokkal – bekattant, hogy mennem kell.. most.
Elmentem a Melanomamobil szűrésére, ahol számomra lesújtó hírek fogadtak. Hátul a nyakamon egy másfél centis melanoma gyanús anyajegy, amellyel a teljes vizsgálat eredményét sem megvárva azonnali eltávolító műtét kell, továbbá még legalább 6-7 darab szabálytalan anyajegy, amelyek megfigyelése javasolt. (Csak érdekességként említem, hogy ezek mindegyike rajtam volt már öt évvel ezelőtt is.) Az azonnali határozott és ellentmondást nem tűrő intézkedés furcsa és ijesztő volt, nem biztattak semmivel, nem tudtam mi jön ez után.
Ilyenkor az ember azonnal tenni akar valamit, másnap elmentem egy másik orvoshoz is, aki megerősítette, hogy ez valószínűleg melanoma. Nem arról volt szó, hogy az első diagnózisban nem bíztam, egyszerűen többet akartam tudni, a bizonytalanság a legrosszabb. Persze, jól jött volna egy kapaszkodó, remény, valami. Ekkor már megvolt a műtétem időpontja (hála a Melanomamobil gyors intézkedésének), mindenáron a testemen kívül akartam tudni ezt a “valamit”.
A hírek letaglóztak, mivel az anyajegyem nagy volt, laikusként azt gondoltam, hogy biztos túl későn kerültem orvoshoz. (Ugye tényeket csak később, a szövettanból lehetett megtudni, és már öt éve nem látott orvos) Mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki, azt az egy- másfél napot nem kívánom senkinek. Most már persze másképp látom, nagyon hasznos volt.
Aki már átesett hasonlón biztos tudja mit éreztem, és mit tettem: Összegeztem az eddigi életem. Végig gondoltam, mit csinálnék másképp ha azt a hírt kapnám, hogy x hónapom, -x évem van hátra?
A válasz felszabadító volt: ugyanezt. Imádom a családom, és imádom a munkám. Az életem nem haszontalan, így ez óriási erőt adott a továbbiakhoz. (Talán jobban érthető ez az érzés, ha feltesszük ezt a kérdést: Melyik élet az, amelyik már nem volt haszontalan? – leegyszerűsítve a sírfeliratok szintjére szerintem már az nem élt hiába, akinél ez szerepel: “Megpróbálta.” Egyetlen tragikus eset van, akinél ez szerepel “Nem merte megpróbálni”. Úgy éreztem én az utóbbiba semmiképpen nem tartozom.)
Műtét után a szövettani eredményeimért úgy mentem, hogy felkészültem a legrosszabbra is: “Kiszedtük, de túl késő.. sajnáljuk”. Szembe tudtam volna nézni ezzel is, de szerencsére nem ez történt.
Paraméterei szerint még nem volt késő az eltávolítása, az esélyem több mint 90
rra, hogy nem terjedt tovább. Kaptam egy újabb esélyt az életre.
Tanulságok? Kell hogy legyenek, különben az esélyt elpazarolom.
A legfontosabb az egyéni felelősség. Meg kell tudnunk, mik a saját testünk hordozta kockázatok, és azokra figyelnünk kell, függetlenül attól, hogy a környezetünk mit gondol erről.
Másodszor mindenki válogassa meg jól az orvosát. Az elmúlt öt évben bármi történhetett volna velem, a vak szerencsének köszönhetem, hogy most erről így írhatok.
A harmadik, hogy éljünk egészségesen. Eddig azt gondoltam, hogy egészségesen élek, (napozni és szoláriumba nem járok) de be kellett látnom, hogy a hajnalokig tartó otthoni munka, és az intenzív testmozgás hiánya olyan paraméterek amiken változtatnom kell.
Az utolsó tanulság, hogy nem vagyunk hallhatatlanok, bármennyire is tűnik úgy, hogy rossz dolog mindig csak mással, vagy a filmekben történik. Halandóságunk sokszor csak akkor tudatosul bennünk, ha valami végzetes dolog történik.
